Csáki Imre
Üdvözöllek kedves olvasó! Amit magamról mondhatnék, végtelenül
egyszerű. Azt mondják néhányunk közül, mi akik írással foglalkozunk,
hogy pontosan tudják mindig mikor, és miről fognak írni. Nos... én ennek
pont az ellenkezője lehetek. Én sohasem tudom miről fogok írni, mesélni!
Minden történetem,... esetleg verseim - már ha nevezhetők annak, bár...
itt megint egy fontos kérdéshez jutottunk! Vajon mi a vers? - Szóval! Hol
is tartottam? Ja igen!
Ami engem illet mindig az érzéseim vezetnek. Csak körvonalak,
sikolyok, csatajelenetek, és leginkább a karakterek gondolatai,
hangulata, érzelmei jelennek meg bennem. Igaz előfordul olyan is, hogy
tudom mi az ami a leginkább foglalkoztat, mi az amitől a leginkább
félek. Tárgyak, események, emberek, vagy éppen nem emberek. Akkor
természetesen tudom. Akkor már megvan a kiinduló pont. De a többségében
csupán érzések, és egy, vagy akár több kép is. Ezeket a képeket írom le.
Általában még azt se tudom mi fog történni legközelebb az általam
leforgatott filmben, amelynek a képeit lejegyzem. Így aztán még én is
izgulok! Tök jó nem? Ezt élvezem a legjobban az írásban!... A
spontanelitás! Megvallom őszintén, amikor Zoli a diáktársam, a
bemutatkozó sorok megírására kért, gőzöm sem volt mit mondhatnék. Most
pedig már szívesen beszélnék például arról is... számomra mit jelent a vers.
Végül is mindent összegezve, engem mindig, minden esetben az
érzéseim vezetnek. Az égieknek hála, még azt sem mondhatom el magamról,
hogy begazolok az üres papír láttán (van aki igen) Én azonban képeket
látok rajtuk, amelyeket, tekintve, hogy én nem tudok rajzolni, hát
szavakkal festem meg azt, ami felsejlik előttem.
No és itt meg kell említenem a ZENÉT, amely a lehető legjobb
érzéshordozó közeg! Szerintem hihetetlenül emel a mondanivalón egy
odaillő zene! Szinte megsokszorozza a szavak érzetüzenetét. Ezért kedves
olvasó, ha gondolod, hallgasd meg hozzá a bejegyzés alatti zenei
ajánlatot! Sírj, nevess, kalandozz... egy a lényeg,... hogy közben...
remélem kedvedre való lesz az, amit a szavak által villantott képeken
látsz majd!
Hatásvadász vagyok?... Igen!... De melyikünk nem az? :)
No és végezetül már csak annyi maradt, hogy mindenkinek jó utazást
kívánjak a szavak, és a zene szárnyain!
|
A félig akasztott király
Luzinorn királyság valaha oly dicső földjén rég nem látott hóvihar pusztított azon az éjszakán, mikor Enigron király álmatlan kínok közepette hánykolódott ágyában.
A szél fájdalmasan üvöltött, miközben Enigron összepréselt fogakkal átkozta Eleneát a királynét, kit egykor az életénél is jobban szeretett. Mostanra azonban, csupán harag mérgezte szívét iránta. Kapcsolatuk semmivé foszlott frigyükkel együtt, melyre fogadalmat még Kondron templomában tettek. Ennek bizony már 10 esztendeje, de mintha csak tegnap történt volna. A király persze azt mondja az emberek előtt mindig: - Ugyan hagyd el! Rég volt, tán igaz se volt! Alattomos némber- szokta volt mondani hite hagyott közönnyel, azonban könnyben úszó szeme rácáfolt kemény szavaira.
Most fekhelyén forgolódva őrületes hascsikarás kínozta, már el is felejtette utolsó bejegyzését az álmok naplójába. A fekete delejes könyvben bogarakról írt, férgekről, melyek ellepve a tróntermet, felemésztik őt és királyságát, miközben Elnea nyögve kiált segítségért hitvesi ágyukban.
Egyedül volt, teljes magányban. Orvosai tanácstalanok voltak. Dacára a temérdek bódító medicinának, ennél éberebb már nem is lehetett volna. S mintha az álmatlanság nem lett volna elég, már napok óta képtelen volt akár egy falatot is lenyelni, mégis úgy érezte mintha minduntalan az árnyékszékre kellene mennie. Ilynekor szinte tébolyodottan átkozta a királynét. Két kínroham között régi Elnír átkokat köpködött ordítva. Féltek is tőle, az emberek ha rátört a roham, meglehet ilyenkor nem is volt magánál. A király az ősi, elszármazott elnír nemzettség szülötte volt, akik pedig Nixosnak, az éjszaka urának démongyermek népe. Innen a rettegett erő mely az uralkodó egész lényét áthatotta.
De azon az éjszakán korántsem az ereje teljében lévő fejedelem volt, sokkal inkább kétségbeesett, sebzett vad, ki halálos sérülést kapott, s az elkerülhetetlen véggel még most is képtelen szembenézni. Nap, nap után orvosok, és segédeik futkostak körülötte, míg ő egyre nehezebben viselte a kezeléseket. Fájdalmában üvöltve rémítette halálra a nyugovóra tért kastély népét. Az időjárás, mintha csak meg akarna felelni a király szörnyűséges hangulatának, egyre szélsőségesebbre fordult.
Enigron testén a doktorok, a kezelések alkalmával mind több- és több, rovarcsípésre emlékeztető pörsenést fedeztek fel, azonban kártevőknek nyomát sem találták, sem a királyi lakosztályban, sem másutt a várban. A kór nem tűnt ragályosnak, de félő volt, hogy a király vagy belehal, vagy előbb- utóbb megháborodik elméje. Ami pedig mindenkinek feltűnt, hogy rohamai során egyre csak a királynét átkozta.
Eleinte mindenki arra gondolt, hogy Elenea használt valamely lassan ható mérget, majd ezt a gondolatot is elvetették, hiszen mindig együtt, egy tálból étkeztek, és ugyanabból a kancsóból töltötték maguknak az italt. Mellesleg egymás iránt táplált gyengéd érzéseik is kizárták a gyanú legkisebb árnyékát is.
Enigron egyre inkább elhanyagolta népét, és birodalmának ügyeit. Személyes tragédiája, mely felért egy pokoljárással, olyannyira lefoglalta, hogy az államügyek abszolút hidegen hagyták. Ez vezetett oda később, hogy Newlon tartományában lázadás tört ki a silány termés, és az aránytalanul magasan hagyott adók miatt. Természetesen az ország többi részén sem volt rózsásabb a helyzet. A lázadó newlon parasztok, iparosok, kereskedők, portyázó bandákba verődve elvették azt, amiről úgy gondolták megilleti őket. Rákapva a rablás, fosztogatás ízére, kegyetlen vérfürdőket rendeztek. Káosz tört ki hát birodalom - szerte. Sokan félelmükben álltak a „felkelők” oldalára, mintsem az ellenállásnak, akár csak kósza ötletével is foglalkozzanak. A katonaság rossz felszereltsége, és az ellenséges hangulat lehetetlenné tette a fegyelem fenntartását. Az ország többi részén élők, zömmel bíztak még a királyban. Hiszen tudták, hogy a bajok forrása, a királyné elvesztéséből ered. Úton- útfélen, futárok hozták-vitték a híreket a király állapotáról.
A királyi kincstár rendszeres élelmiszer segélyt biztosított a bajbajutottaknak, éppen a túlszedett adó mértékéig. Ezt a király által még régen, éppen az ilyen ínséges időkre hozott rendelete tette lehetővé. Newlon lázadása tehát, leginkább Folion grófhoz volt köthető, aki a térség helytartója volt. A Newlon felé érkező futárokat megölette, a segélyszállítmányokat eltűntette. Nem általlotta azt terjeszteni, hogy a király már régen halott. Egyre gyarapodó seregével, egy komor napon, a főváros felé indult. Elérve a kastélyt, egy álló napig, s éjszaka vívott ádáz csatát a hősiesen harcoló védőkkel, míg végül bevette a várat.
Másnap reggel Enigron-t felakasztatta a város főterén. A megbolondított katonák és rettegő parasztok, rémült döbbenettel figyelték királyuk kivégzését. Csak ekkor döbbentek rá, hogy félrevezették őket. Enigron-nak hosszú haláltusája volt. A végzet megalázóan kínos agónia közepette érte utol. Hörgése, elnir átkai visszhangot vertek a csöndes várudvaron. Dacára a nyakára szoruló huroknak, démoni hangján hitvesének nevével az ajkán hunyt el. A rémült emberek döbbenten látták, hogy a kötél - amúgy jófajta, erős kender - egyszercsak elszakadt. Enigron-nak végül egy katona lándzsája adta meg a kegyelemdöfést. Az emberek sosem tudtak megszabadulni a földön vergődő uralkodó fuldoklásának emlékétől, és a félelemtől, ami ezután köszöntött rájuk.
Ami Folion-t illeti, nem sokat teketóriázott; a rákövetkező reggelen már meg is koronáztatta magát.
Minden törvényt azonnali hatállyal eltörölt, melyet valaha is Enigron hozott. Jóindulatú rendelkezéseit, melyek szinte érdekeltté tették, még a meghódított gyarmatokat is szuverenitásuk feladására, mind hatályon kívül helyezte. Pedig a régi királyt démon létére is gyakorta emlegették az emberiség bársonyos zsarnokaként. Gyakran úgy tett szert meghódított területekre, hogy segített az elfoglalt országok lakosságán, akik mihamarabb átpártoltak hozzá.
Folion, azonban más volt. Rémuralmat tartott fent. A lázadások csíráját mindennapossá váló akasztásokkal fojtotta el. Öregeket, asszonyokat, gyerekeket kínzott halálra válogatás nélkül, a legkisebb lopásért is. Egyszerűen örömét lelte a nyilvánosan felkötött polgárok rúgkapálásában.
Évek teltek így el örökös rettegésben, és az emberek mind gyakrabban foglalták imáikba, halkan suttogva Enigron nevét ágyuk szélén ülve, s remélték, hogy királyuk, egy nap visszatér. Gyakorta mondták, hogy egy démon nem halhat meg csak úgy, kötél által. Sokan látni is vélték, amint régi hintója nyikordulva végigszáguld a kietlen hómezőkön. A kocsi olajlámpásai zöld macskaszem módjára izzottak fel a távoli ködben. Azt rebesgették, a király visszatért a túlvilágról.
Aztán egyszer, egy éjszaka, Enigron halálának hatodik évében, hatalmas havazás kezdődött. Pont olyan viharral, mint azon az egykori éjszakán, amikor Enigron elvesztett hitvesét siratta kínok- kínja között. A kastélyra, mint az utóbbi években szinte mindig, dermedt csend borult. Amióta tartott Folion országlása, az emberek hova- tovább tüsszenteni se igen mertek. Éjszaka meg főképpen nem. Folion szerette a csendet, és a „fegyelmet”, ám ezúttal valamiért nyomasztotta a nesztelenség. Feszülten nézte a lakosztályában felállított bitófát, melyen az a kötél lógott, ami hat évvel azelőtt Enigron-t fojtogatta. Még az akasztás után parancsba adta a takácsoknak, hogy fonják újra az anyagot, ahol az egykoron elszakadt. Az ágyából nézte elégedetten a hírhedt fonatot, nyugtatva magát: „hát te is az enyém vagy te lókötő!” Arcára mindig kaján vigyor ült ki ilyenkor.
Amint nézegette a kötelet, a hurok egyszercsak himbálózni kezdett. Titkon, valahol szinte biztos volt benne, hogy előbb- utóbb ez bekövetkezik, mégis, most, hogy megtörtént amitől rettegett, arcát hideg verejték öntötte el. Nem akart hinni a szemének. Csak nagy erőfeszítés árán merte elsuttogni a nevet, melytől évek óta rémálmok gyötrik… „Enigron?” Hangjában a döbbenet kérdőjele formálódott.
Aztán mind jobban kivehető hangfoszlányok suhantak át a szobán, körös-körül. Távolról érkező, félig - meddig emberi, de mégis artikulátlanul huhogó, s ezzel együtt kuruttyolásra emlékeztető beszédfoszlányok, mintha valaki a víz alól bugyborékolva próbálna valamit mondani. De a java még csak ezután jött.
A hurok felől Enigron halálhörgése hallatszott. Suttogó átkai mindenütt betöltötték a rideg, kietlen termet. Folion reszketve pattant fel ágyáról. Szólni akart az őrségnek, ám amikor felkelt, egy gyermek apró lába rúgta fejbe fentről. Rémülten felnézett, és látta a gyermeket, amint lefelé lóg egy kötélről, a nyakánál fogva felakasztva. Megfeketedett nyelve kissé bedagadva, arca a holtak szürkésfehér áporodottságával néz vissza rá. Rángatózva fuldoklik, miközben kezeivel meg akarja markolni Folion vállát. A kisfiú tompán nyögdécselve őrjöngött. Folion rettegve kerülte ki, a vértől ragacsos, földszaggal keveredett és oszlástól bűzlő kezeket. Már nem bírt többé uralkodni magán. Kétségbeesetten felordított, és pániktól űzve az ajtó felé vette az irányt. Kísérlete a szökésre kudarcba fulladt, mivel lábak egész hada kezdte el hirtelen fentről rugdosni. Gurgulázó nyöszörgésük egyszerre hallatszott mindenfelől! Minden tenyér érte nyúlt. Nők, férfiak, gyerekek, akiket csak valaha a kötélhalál végzetébe taszított, eljöttek egytől- egyig, mind! A levegőért kapkodó nyögdécselés, azután őrjítő visítássá erősödött, érces fojtott kiáltásokkal keveredve…
Aztán már nem volt hova menekülni. A kezek mindenhol megtalálták. Néhány foszladozó, csontos ujj végre belemarkolt hálóruhájának vállaiba. Bőrén érezte, ahogy a humusztól koszos hosszú körmök belemélyednek a húsába. Rémülten szisszent fel, a félelemtől a sírás fojtogatta. Mikor végül menthetetlenül biztos fogást találtak rajta, rángatva húzták felfelé, ám egyszer csak félúton a plafon felé megálltak. Folion ijedten jajveszékelve lebegett élet, és az elmúlása közt, amikor váratlanul egy csapzott hajú, vérző nőalak lépett elé. Elkínzott arcán zúzódások éktelenkedtek, szemében a bánat rettenetes fájdalma látszott. A szomorúság, mely elvesztett és elárult kedvese miatt mart a nő szívébe. A bűntudat, amitől a halála után sem szabadult. És harag, amit Folion iránt érzett.
A trónbitorló kétségbeesve ismerte fel a nőt, aki talán csak egy nyughatatlan, éteri jelenés volt. Egykori szépsége még így, elgyötörten is látszott, testén nyoma sem volt oszlásnak. Vonásai haloványan derengve világlottak át a levegőn.
- Elenea! Egekre! De hiszen te…- mondatát már képtelen volt folytatni, mint ahogyan képtelenségnek kellett lennie ennek az egész őrületnek!
- Nézd csak, nézd! Mit tettél velem?! Mit csináltál belőlem, elvetted az életem! Hazudtál nekem! - vágta oda Folion-nak valami leírhatatlan, földöntúli gyűlölettel. Sebeiből még egyre vér szivárgott. Aztán végre kimondta ítéletét. - Húzzátok fel!-
A vérére áhítozó elítéltek már csak Elenea parancsára vártak. A foszladozó kezek sietve a nyakába vetették a hurkot, mind feljebb vonszolták, majd a súlyától tehetetlen testet elengedték. Folion torkát még egy utolsó, elcsukló halálsikoly hagyta el, mejd elernyedt teste megadta magát a kötél szorításának.
A kastély őrsége csak délben, verőfényes napsütés mellett mert a benyitni a hatalmas szobába. Döbbenten nézték Foliont, amint méltatlanul himbálózott saját bitója szomszédságában, Enigron egykori ágya felett, majd levágták a kötélről.
|
