 |
|
Kárpáti Zoltán 1961-ben születtem Budapesten. Az Eötvös József Gimnáziumban érettségiztem, majd 1984-ben a Marx Károly Közgazdaság Tudományi Egyetemen szereztem diplomát. Az egyetem után kerestem magam a bankszakmában, rövid ideig a vendéglátásban, de nem találtam. 1990-ben alapítója voltam a Pénzpiac című folyóiratnak, majd a kiadója öt éven keresztül. A lapkiadás mellett számos pénzügyi- és gazdasági konferenciát szerveztem (Pénzpiac Konferenciák). Azóta a reklám-szakmában dolgozom. Két gyermekem van, Krisztina 20 éves, Krisztián 13. Hobbim: az emberek, és minden ami velük kapcsolatos. A könyv pedig az élet része. Nem tudok olyan későn hazaérni, hogy legalább valamennyit ne olvassak. És ez így megy már negyven éve. |
| ·•· |
Apámfiam |
| ·•· |
Aki hajnalban született... ·•· „Ez a görény úgyse vár meg!”, nyögött fel csalódottan, egy kiadós káromkodás kíséretében a termetes asszonyság, amint kifulladva befordult a sarkon, és meglátta ki vezeti a már a kiálláshoz indexelő buszt. „Hiszen még akkor is rácsukja az emberre az ajtót, ha a megállóban várja, amíg kegyeskedik beérkezni!”. Közben a sok jött- ment, szedett-vedett alakra gondolt, akikkel ma is egész nap fennhangon pörölni fog, ahogyan teszi azt hosszú évek óta, amióta a balsorsa az elhunyt férje helyett a zöldséges stand mögé állította a piacon. ·•· „Ettől nem veszek semmit...” gondolta a gyermektelen, szinte szikár termetű, ódivatúan öltözött matematika tanárnő, még a fejét is félrefordítva, amint a reggeli mellé valami kis gyümölcsöt keresve elhaladt a zöldséges pult előtt. „Múltkor is, hogy rám ripakodott, amikor válogatni akartam az almái között... - mit fogdossa itt össze-vissza az árut, attól nem lesz olcsóbb! -” hasított a fülébe a durva, bántó hangoskodás, és egyszerre megint ugyanolyan megalázottnak érezte magát, mint amikor a kolléganői szánakozó megjegyzéseiből megtudta, hogy a férje, egy alig húszéves szőke csitri kedvéért hagyta el. Közben az örökké vidám, hangoskodó kiskamasz lurkókra gondolt az osztályából, akik állandóan az őrületbe kergetik zajos és érthetetlen jókedvükkel, és a már megint pocsékra sikerült, aznap kiosztandó dolgozataikra, amiket egy esti mozi helyett, a háttérben örökké szóló televízió mellett javított ki még az éjjel. Egyedül. ·•· Krisztián rettegve várta a déli nagyszünetnek véget vető csengetés rémületesen hangos, elnyújtott berregését. „Úgyis egyest ad, mert utál engem..- nézett maga elé durcásan, és a szeme sarkából titokban szétmorzsolt egy könnycseppet - , mindenkit utál! És anya megint szomorú lesz, pedig tanultam...” gondolta, és a félelemtől elfogta az émelygő hányinger. Mindig rosszul lett, amikor félt, és szorongó lelkiismeretfurdalással gondolt anyucikájára, akit a világon a legjobban szeretett. „Utál engem, és állandóan megaláz a többiek előtt - morgott egyre magában, és szája már- már sírásra görbült - múltkor sem volt elég, hogy csak kettest adott, muszáj volt hozzátennie, hogy szégyellhetném magam ezért a trágyadombért!”. ·•· „Biztosan ma is átmegy szegény kölyök a túloldalra...” gondolta a hajléktalan ember, fázósan behúzódva a kirakat nyújtotta beszögellésbe, „pedig ezen az oldalon lakik”. Hozzászokott már, hogy az emberek, legyenek idősek, vagy fiatalok, úgy kezelik akár egy leprást. Hozzászokott, de megszokni sohasem bírta, és leginkább a helyes kissrác félelemmel teli bizalmatlansága fájt neki. Ahányszor csak rápillantott, amint késő este hazafelé tartott a suli utáni edzésről, saját kisfia jutott eszébe, akit már több mint két éve nem láthatott, és akiről azóta semmit nem tudott, mióta egyszer hazaérkezvén az ajtó előtt találta egyetlen ütött- kopott bőröndbe begyűrt kevéske holmiját. Ennyi volt az útravalója, és a kis Petikétől sem búcsúzhatott el, akit amikor megszületett, mindenkinél boldogabban várt a világra. ·•· Este tizenegy után tíz perccel halt meg, egy csöves, ápolatlan hajléktalan arcán, a kapualjtól nem messze lévő kirakat nyújtotta, kissé legalább védett beszögellésben. Otthont álmodott, meghitt meleg fényeket, ölébe húzódó, nyakát átölelő kisfiút, akinek az életről mesélt, miközben álommá dermedt a mindaddig a fáradt, gyűrött, borostás arcon tűnődő mosoly... |
| ·•· |
A Jégember és az E-mailkirály ·•· Kriszta nyugtalanul aludt, és amikor felriadt, álmosan hunyorogva tapogatózott a hatalmas franciaágy másik felén. Riadtan felült, a félig leeresztett reluxa résein szemébe csillant az első napsugár. Megdörzsölte szemét, és akkor vette észre, hogy nem csupán üres a másik ágyfél, de mégcsak nem is feküdtek benne. Durcásan biggyedt le szája széle, alig két éve voltak házasok. Amikor csendesen nekitámaszkodott a nappaliban az ajtófélfának, férje karikás szemekkel, és azzal a kisfiús, bűnbánó mosolyával nézet rá a számítógép mögül, amivel mindig levette a lábáról. ·•· A másik horda emberei, akik ugyanazt a tetovált jelet viselték felkarjukon, mint Ötziék, a harmadik hegycsúcson túl tanyáztak. Két barlangot laktak egymástól nem messze, és tizennégyen voltak, köztük kilenc nőstény. Évekkel ezelőtt velük cserélték a két fiatal nőt, két farkaskölyköt, és három szarvasborjú húsát adták értük. Odajutni most soknapos kerülő lett volna, annyira felhízott a nagy gleccserjég, de innen az első hegy tetejéről el tudta küldeni az üzenetet. A jégfolyam szélén kapaszkodott egyre feljebb, ahol a magas gazba puha hó keveredett, és meg tudott kapaszkodni a cserjék lelógó ágaiba. Amikor felért kifújta magát, óvatosan körülszimatolt mielőtt kilépett a nyílt tisztásra, majd rögtön a tűzgyújtáshoz készülődött. A gleccser bőségesen gondoskodott tüzelőről, a jég innenső oldalán rengeteg száraz, korhadt faáagat talált. Összehordta a rőzsét nagy halomba, majd türelmesen forgatni kezdte két tenyere között a puha kéregbe nyomot botocskát. Hamarosan vékonyka füstcsík szivárgott a kéregdarabból, majd az odakészített kis nyaláb szalma is lángra lobbant. Mikor már ropogott a hatalmas máglya, megnyugodott; ösztönösen érezte, hogy a tűz közelében nem kell tartania a vadállatoktól. Alaposan belenyomkodta a válláról lehengerített állatbőrt a hóba, aztán színére fordította, amíg eléggé vizesnek nem találta. Amikor a máglya tüze alábbhagyott, nagy rakás nedves füvet szórt a parázsra, amitől hatalmas, sűrű füst böffent fel. Gyorsan a parázs fölé kanyarította a vizes bőrt, majd ütemes, kiszámított mozdulatokkal időről- időre félrehúzta azt. Tekintete kiváncsian kalandozott a szabályos távolságban egyre magsabbra szálló füstgomolyok után, és a testvérekre gondolt, és a szarvascsordákra, amiket a Nagy Lapályon találnak majd neki köszönhetően. Cserébe tavasszal elhozza tőlük azt a magas, hosszú barnahajú nőstényt is. Amikor elfogyott az odakészített nagy halom vizes fű, rögtön útnak indult hazafelé. Most már elküldte az üzenetet, de egy percet sem akart tovább erre vesztegetni. Hiányzott a barlang, és furcsa, idegenszerű érzés kerítette hatalmába. A nőkre gondolt, és megszaporázta lépteit, hátha még világosban visszaér. Amikor a barlanghoz vezető lankás aljához ért, a csaliton átvágva, vízcsobogást hallott. Óvatosan húzta félre a fűzvesszőket, és meglátta a két nőstényt a patakparton guggolva, amint szomjukat csillapították. Két hatalmas ugrással mögöttük termett, és az íját elhajítva megragdta az alacsonyabbik csípőjét, míg a másik visítva iramodott a barlang felé. A kiválasztott egykönnyen megadta magát, és Ötzi úgy üzekedett vele, mintha még sosem lett volna nővel. Amikor kedvét töltötte végre, felcammogott a többiekhez. A barlang szájánál jó tűz lobogott, és leült kicsit, hátát a sziklafalnak támasztva. Nézte a titokzatosan hunyorgó kis fényeket az ég sötétjén, és elégedetten dörmögött. Mikor jó órával később leheveredett megszokot helyére, magára rángatta a nehéz medvebőrt, és azonnal jóízű álomba merült. Eszébe sem jutott többé a társainak küldött üzenet. ·•· A Flamingó recepcióján Laci intézte a bejelentkezést, miközben csinos kedvese kényelmesen befészkelődött a hallban álló elegáns fotelek egyikébe. ·•· Kriszta szégyenlősen fogta össze magán a hófehér köntöst, miközben odanyújtotta a törülközőkártyát a helyes, szívdöglesztően szépszemű, ápoltan borostás fiatal wellnes recepciós srácnak. ·•· Elküldte a kilencediket is, nagyott fújtatott, aztán az órájára nézett. „Jézusom, már fél öt múlt, Kriszta több mint egy órája lement! Héttől meg már vacsora, ez nem lehet igaz!”. Mielőtt leállította a gépet, ösztönösen mégegyszer ráklikkelt a „beérkezett üzenetkre”. „A jó büdös francba, ez hihetetlen!” káromkodott dühösen a monitorra meredve: „Önnek tizenöt új üzenete van”. „ Anyátok!” gondolta, amíg végigfutott a feladók listáján. „Bassza meg, ez a kereskedelmi igazgató, ennek nem tehetem meg, hogy nem válaszolok, és az idióta kör e-mailje miatt a többi is mind ehhez tartozik, na nézzük gyorsan, mit írt ez az állat!”. ·•· Kisimította homlokából a nedves tincset, miközben az üres bárpult mellől tárcsázta a 2412 -t. A harmadik csörgésre felvették. ·•· Laci észre sem vette, amikor visszaérkezett. Csendesen bement a hálóba, kivette a ruháját a szekrényből, kiment a fürdőbe, lezuhanyozott és felöltözött, úgy állt meg az ajtófélfának támaszkodva. A férfi riadtan, karikás szemmel nézett vissza rá. ·•· A férfi nyugtalanul forgolódott, aztán félálomban tapogatódzott maga mellett. Ijedten felült, és nézte a kihűlt, üres ágyfelet. Kibotorkált a fürdőszobába, megmosta az arcát, aztán lehuppant a nappaliban a számítógép elé. Tíz óra múlt öt perccel. „Hol lehet Kriszta, biztosan lement reggelizni?! De miért nem szólt nekem?” nyomott el egy ásítást, miközben szórakozottan, félig öntudatlanul bekapcsolta számítógépét. „Hát ez meg mi?”. „Önnek egy új üzenete van” bambult a monitorra ostobán, majd megnyitotta az e-mailt. |
| ·•· |
Kritika
Szalai Vivien, Hamis gyönyör című könyvével kapcsolatos kritikai észrevételek
Egy korábbi blogbejegyzést azzal fejeztem be, hogy igyekszem feltárni, miért vannak aggályaim a címben jegyzett könyvvel kapcsolatban, elsősorban etikai szempontokból. Céloztam arra is, hogy előzetes véleményem szerint, a könyvet bevezető marketingakciók erősen megtévesztik a megcélzott olvasóközönséget : „amikor azonban könyvet írnak, esetleg íratnak a prostitúcióról a bulvármédia eszközeivel, azzal az álszent beharangozással, hogy egy végtelenül hiteles mű kerül kiadásra, ez nem más, mint hazugság, szemfényvesztés. Át vagy verve kedves olvasó...”
Természetesen figyelmesen elolvastam a könyvet, amelynek fülszövegében jelzi a kiadó, hogy a szerző újságíró, akinek egy luxusprostituált vallott az életéről, és az ő történetei alapján született meg a regény. Eredetileg csupán arra voltam kiváncsi, hogy a hitelesnek beharangozott, tényfeltáró jellegűnek beállított könyv mennyire felel meg az ezzel kapcsolatos elvárásoknak - ez az egyik legfontossabb etikai kérdés! -, de a könyv elolvasása után nem állhatom meg, hogy ne tegyek bizonyos stilisztikára, és tartalomra vonatkozó észrevételeket is.Miután a tartalmi kritika szervesen összefügg az etikai problémákkal, a megjegyzéseimet ezért két megközelítésben írom le: • Stílus elemzés • Tartalmi kritika, és etikai észrevételek
Fontos most kihangsúlyoznom, hogy az alábbiak szigorúan a saját magánvéleményemet tükrözik, egyáltalán nem biztos, hogy igazam van - mindenesetre én meg vagyok győződve róla :-)
Stílus: A szerző korántsem reménytelen eset, alapvetően jó íráskészséggel rendelkezik, látszik a szövegen, hogy szert tett már némi gyakorlatra a publikációi során. Mondatai többnyire plasztikusak, lényegretörőek, stílusában igyekszik megfelelni bizonyos „elvártnak vélt”, tömör drámaiságnak is, ez olykor erőltetett és fölösleges, néha viszont éppen akkor hiányzik, amikor szükség lenne rá. Éppen azért, amit eddig leírtam erről, számomra nehezen tolerálható néhány dolog: Az olvasónak igen gyakran támad olyan érzése, hogy az írónő szereptévesztésbe kerül, azaz sokszor vagyunk bizonytalanok olvasás közben abban a kérdésben, hogy most a szerző saját véleményét, vagy a tulajdonképpeni „riportalany”, azaz a szerző számára mesélő prostituált véleményét, gondolatait olvassuk- e éppen. A cselekmény előrehaladtával nem egyszer, és nem kétszer, szinte összemosódik a két „szereplő”, a szerző, és a főszereplő. Ebből a szempontból egyáltalán nem szerencsés, hogy a történet - a főszereplő luxusprostituált, azaz Szofi szempontjából - egyes szám harmadik személyben íródik, holott nyilvánvalóan éppen azért választotta ezt a megközelítést a szerző, hogy véletlenül se azonosítsák őt, a főszereplőjével. Ezt nem sikerült elérni, sőt, ez a tény olykor zavarossá teszi a történetet, hiszen Szofi nemegyszer monológokba - olykor túlságosan hosszú monológokba - is bonyolódik, amelyeket viszont egyes szám első személyben fogalmaz meg az író.
Ám ennél sokkal bosszantóbb stílushibák tömkelege is jellemzi a szöveget, melyek külön- külön ugyan apróságoknak tűnnek, de éppen azért bosszantóak, mert a szerző újságíró, azaz elvileg naponta publikáló írástudó. Ezek a stílushibák is két csoportra oszthatók; az egyiket tolerálhatnám azzal, hogy az írónő, számára szemmel láthatóan idegen terepen, kényes, pikáns műfajban kénytelen úgymond nyilatkozni, és ez láthatóan zavarttá is teszi ( elpirulok, ámbár nem értem, hogy ha ezt a témát választja, akkor miért próbál meg túlon- túl irodalminak álcázott stílust magára venni ), a másik fele viszont ezeknek a hibáknak témafüggetlen, gyakran kisiskolás fogyatékosság. Ami a kényes téma miatti zavartságból adódó stílushiba, az olykor egészen röhejessé, teljes mértékben életszerűtlenné teszi a szöveget. Az ugyanis nem működik, hogy egyfelől megpróbálok rendkívűl hitelesnek lenni - ami ez esetben természetesen naturalisztikus, hétköznapi nyelven, mondhatni közönséges mondatok leírásával kell együttjárjon, de mivel nem én vagyok a kurva, és szégyenlős is vagyok ( esetleg fogalmam sincs a kurvák világáról, de erre térjünk vissza majd az etikai észrevételeknél ), ezért aztán totálisan életidegen mondatokat alkalmazok. Mutatok néhény példát ezekre; - figyelem! -, egy prostituált szavait halljuk:
„Elnyúltam a keményített, aktus alatt összegyűrődött lepedőn. Igen, igazi aktus volt: személytelen és gépies.”
„Az ázsiai üzletember izgalma tetőfokára hágott, és miután ő is lemeztelenedett, sietősen....”
„Pár percig tartott az egész, a suhanc hamar csúcsra ért.”
„Tudnom kellett milyen érzés úgy lefeküdni valakivel, hogy őszintén kivánom, nem undorodom a szagától, vagy a testnedveitől.”
„...te is apa vagy, az én apám, a te hímivarsejted által termékenyült meg egy asszony, az anyám.”
„Megnéztük a sivatagi naplementét, és mindannyian jobb életről álmodoztunk, ami sok pénzbe kerül, de ha szorgalmasak vagyunk, elérhető.”
Ez az utolsó már annyira sokkoló hogy úgy döntöttem kedves olvasóim, ilyesmikkel nem fárasztalak benneteket tovább, pedig volna még bőven, de ugye világos mindenki számára, hogy így, a valóságban, nem beszél egy prostituált. Ilyen mondatok az életben egyszerűen nem léteznek! Ami pedig a kisiskolás stílushibákat illeti: egy távolkeleti származású embert két oldalon négyszer „ázsiai üzletembernek” nevezni, több mint sok. Egy fiút - ugyanazt a fiút! -, három oldal terjedelmen belül kétszer „úri fiúnak”, háromszor pedig „suhancnak” nevezni, nem csupán szóismétlés, egyszerűen nevetséges, ugyanis a két jelző homlokegyenest ellentéte egymásnak.
Mark Twainről - eredeti nevén Samuel Langhorne Clemens -, azt mondta Ernest Hemingway: „az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből ered, a Hucleberry Finn - ből...Előtte semmi sem volt. Azóta sem írtak ilyen jót”. Meglehet, ez egy kedves gesztusnak szánt túlzás a honfitársnak, de éppen azért igaz, mert Twain szakított - és gúnyolta ki pl. a Tom Sawyer kalandjaiban is - azzal a stílussal, amit olyan mondatok képviseltek, mint amit most a Hamis gyönyörből idézek: „A sötét égboltot ezernyi ragyogó csillag világította be, mint tengernyi drágakő ragyogott a fekete paláston.” ( hozzáteszem, a szöveg nem egy romantikus jelenetet ír le, ez „csak úgy jött” ). De olvashatunk hasonló „megfontolásból”, két helyen is, a lakásban illatozó orchidea csokrokról - az orchidea tán az egyetlen virág, melynek szinte egyáltalán nincs illata - „sikongató” férfiakról, „süvítő lágy szellőről”, stb. A csúcs, ebben a kategóriában ez a mondat: „több mint egy tucat biszexuális férfival áldozott a szerelem oltárán.”
Talán még ezeknél is bántóbbak az olyan szájbarágós „megmagyarázások”, mint például: „Mindketten nevettek. Anekdotázni kezdtek Hofiról, a híres humoristáról, újra és újra felnevettek.”
Ugyanez a stílushiba - két ízben is - előjön még Freddie Mercuryval kapcsolatban. Súlyos gond az, ha ma Magyarországon egy szerző úgy érzi, meg kell magyaráznia kicsoda is Hofi Géza, vagy, hogy miképpen halt meg Mercury. Nem hülyék az olvasóink, nem kell ettől tartanunk, ugye...
Tartalom és etika:
A 221 oldalas, kisméretű könyv, elvileg egy prostituált - a műben őt Szofinak hívják - vallomásának közlése...regény formájában. Az 58. oldalon írtam le előszőr magamnak, hogy „Szofi nem létezik!”.
A könyvet figyelmesen végigolvasva, ezt az észrevételt többször meg kellett erősítenem a magam számára, sőt eljutottam odaáig is, hogy szerintem a szerzőnek - aki tényfeltáró jellegű könyvet írt a beharangozók szerint a luxusprostituáltak világáról -, halvány fogalma sincs a prostitúcióról. Valószínűsíthető, hogy beszélt egy, vagy több prostituálttal az élete során, az is biztosra vehető, hogy több emberrel; ismerőseivel beszélgetett a prostituáltakról, de véleményem szerint teljes biztonsággal kizárható, hogy a könyvben Szofinak nevezett konkrét személy - az állítólagosan mindenki által ismert, azaz közismert modell hölgy - létezik. A hitelesnek beharangozott mű, bizonyos történéseket olyan szinten szánalmas hiteltelenséggel ábrázol, ír le, hogy az nevetséges lenne, ha nem tartanám vérlázítónak azért, mert becsapja az olvasóit, azaz valótlanságokkal reklámozza a könyvét. Ami a tartalmat illeti - és itt kénytelen vagyok vissszautalni arra az „összemosódásra”, amit szerző és főszereplő időnként keveredő identitásával kapcsolatban a stílushibáknál jeleztem -, még egy dolog szembetűnő számomra: a férfiúi nem ismeretének tökéletes hiánya, ám szembetűnő megvetése. Ez freudi alapon elgondolkodtató ugyan, de ezen nem akarok elgondolkodni...:-) ( már tudniillik azon, hogy a nem létező luxusprostituált, avagy a szerző utálja- e ennyire kiengesztelhetetlenül a férfiakat ).
Néhány idézet kedves Olvasó, a szerző által közvetített férfigyűlöletről, hogy te is értsd, mire gondolok:
„Olykor mennyire szánalmasak a férfiak. Amikor meglátnak egy szép nőt, azonnal a szex jut az eszükbe. Csak és kizárólag a szex. Meg kell kapniuk, le kell igázniuk a nőt, hogy ettől igazán férfiasnak érezzék magukat.”
„Hiszen míg a nőknek az érzelem kifejezése, a szex a férfiaknak csupán aktus, aminek célja önnön férfiasságuk igazolása.”
„A férfiak álmaiban szereplő nő mohó, készséges, a vele való szexben pedig nincsenek érzelmek, elkötelezettség vagy hosszú előjáték. A férfiak csak a provokatívan eléjük táruló testet akarják.....Ha a primitív ösztöneikhez pedig valamiféle ragaszkodás is társul, akkor a férfi szerelmesnek mondható.”
„Éppen úgy nézett ki, mint a férfimagazinokban szereplő nők: a férfiak vágyának örökös tárgyai.”
„A lányt mulattatta a dolog, és újfent megállapította magában, hogy a férfiak ugyancsak egyszerűen működnek. Ha jól lakatod ( sorry vagyok, ez nem az én helyesírási hibám; sic. a blogbejegyző :-) ) őket az ágyban és az asztalnál, és hagyod, hogy aztán nézhessék a sportcsatornát, akkor cserébe bármit megadnak, és a tenyerükön hordozzák azt a nőt, aki ezeket a dolgokat biztosítja nekik.”
„Lassan emésztene fel a kispolgári élet egyhangúsága, a gyomorforgató kisstílűsége. Mindennap főzhetnék sörszagú férjemnek, nevelhetném otthon visító gyerekeimet...”
„A férfiak így is, úgy is fájdalmat okoznak a nőknek. A feleségnek akit megcsalnak, a szeretőnek, akit hagynak évekig reménykedni, és a szajhának is, akit használnak. Mert a férfiak önzők. És azoknak a nőknek okozzák a legnagyobb fájdalmat, akik tőlük remélik a boldogságukat. Megérzik a gyengeséget, a tőlük való függést, és ez hatalmat ad nekik.”
Gondolom, ennyi elég ebből.
Nézzük, miért mondom, hogy szerintem az írónőnek fogalma sincs a prostitucióról, és, hogy Szofi, mint olyan nem létezik:
„Egy prostituáltat a férfiak soha nem csodálnak. Megkivánni - azt igen, de csodálni, vagy tisztelni soha. Az a barátnő vagy a feleség kiváltsága.” Megjegyzés: ez eléggé érdekes gondolat, a sörszagú disznó férfikép korábbi felvázolása után..sic. a blogot jegyző disznótól. Továbbmegyek, számtalan férfiról tudok, aki csodálja, és tiszteli a prostituáltakat, hogy miért, az az ő titkuk, talán a fentebb vázolt, férfiakkal kapcsolatos női elgondolások miatt...
„A következő napon bejött a sejk főszolgája ( ez nagyon nevetséges, ezért elnézést nem létező arab barátaimtól, ezt én most csak idézem:-) sic. a blogot jegyző. ) és hátulról, teljes erővel nekem esett. Éreztem a húsom repedését és a meleg véremet, ahogy elöntötte a fenekemet és az ölemet.....Kába voltam a fájdalomcsillapítóktól, de még így is rettenetesen fájt az ölem és a fenekem. Alig tudtam járni. Mielőtt elindultam volna, megnéztem, mi van a borítékban: tízezer euró volt. ...A testi kínt, szinte elnyomta a pénz miatt érzett öröm.” Megjegyzés: ez előtt a rész előtt, 209 oldalon keresztül azt olvashattam, hogy többnyire rendkívűl kellemes, legtöbbször minden megpróbáltatást nélkülöző ügyfelekkel létesített szexuális kapcsolatok révén, itt, Budapesten, óránként 1.000 Eurót keresett Szofi, nem egy történet van a könyvben, hogy egy fél napos kikapcsolódásért 2-3.000 Eurót kapott. Majd a könyv végén azt kellene elhinnem, hogy boldogan örült, amiért 10.000 Euró fejében egy sejk, és két tucat vendége, meg a „főszolga” ( újfent elnézést nem létező arab barátaimtól ), egy álló héten keresztül, nyomorékká szerette a fenekét. Nekem ez kicsit ellentmondásos.
„De Szofi tapasztalatból tudta, hogy a hozzá járó férfiak maximum a pszichológusukkal lelkiztek, a prostijukkal töltött időt ki akarták élvezni.”. Megjegyzés: A prostikhoz járó férfiak igen nagy hányada, az állandó vendégeik túlnyomó többsége többnyire éppen hogy lelkizni jár a prostituáltakhoz, néha nincs is köztük szexuális kapcsolat. Az úgynevezett országúti prostituáltak kivételével, valamennyi egyéb jellegű prostituált legalább annyira tekinthető pszichoterapeutának, mint szexmunkásnak!
„Vedd ki a kesztyűtartóból a pénzed és takarodj!- vetette oda, és...” Megjegyzés: Nem hiszem, hogy van olyan ügyfél, aki egy prostituáltat önkiszolgáló fizetésre bíztat ( a kesztyűtartóban, a jelenet szerint több millió forint volt )
És végül, ami miatt előszőr írtam le, hogy Szofi mint konkrét személy szerintem nem létezik, és Vivien semmit nem tud a témáról annak ellenére, hogy oknyomozó riportkönyvet írt:
„Egy prostituálttal két okból kezdenek: az egyik, hogy kiéljék valakin azt, amit otthon, a feleségükkel, barátnőjükkel nem lehet,....” Megjegyzés: A prostituáltak legtöbb vendége kevesebbet kér a prostituálttól, mint amit otthon megkap; már ami a szexet illeti. Viszont megkap olyasmit, ami otthon esetleg nem jár mellé automatikusan: a szeretet, odafigyelés illúzióját, igaz, eljátszott, ámde még éppen elhihető formában.
Összefoglalás:
A Hamis gyönyör című könyv az én véleményem szerint, egy gyenge színvonalú, minden alapot nélkülöző bulvárkiadvány, amivel nem is lenne semmi gond. Nem lenne gond, ha megint csak nem annak lettünk volna tanúi, hogy valami egészen másnak lett beállítva, mint ami valójában, és nem azt kellene látnom, hogy a terjesztés, a marketing, egyszóval az irodalom piacán, privilégiumokat élvez érdemtelenül, pusztán azért, mert a szerzője újságíró, és mert a kiadója jó kapcsolatokkal rendelkezik. Elkeserítő, hogy rengeteg, valóban színvonalas, tartalmas és főleg hiteles alkotás, kötet soha nem kap nyilvánosságot, soha nem kerül kiadásra, csak azért mert...mondjuk jó. Vagy igaz.
Ars poetica a fentiek szellemében: életed legjobb könyvét még nem olvashattad el. Mert még nem jelent meg. És valószínűleg nem is fog, soha. 2010. november 28. Budapest; Kárpáti Zoltán |
| ·•· |
Jóléti álom - Hölgyeim és uraim! Végül engedjék meg, hogy átadjam a szót, újonnan megválasztott miniszerelnökünknek! Miniszterelnök úr, öné a szó... - Hölgyeim és uraim, tisztelt egybegyűltek.
Önök előtt, de egész Magyarország lakosságához beszélek most, és igérem,
rövid leszek. Azt is megigérhetem, hogy csak olyasmit hallanak tőlem,
amit valóban hallani szeretnének, és amire jó szívvel gondolnak vissza
majd évek múltán is, amikor elmondhatjuk, és valamennyien együtt
mondhatjuk el, hogy mostani szavaim egytől- egyig megvalósultak, és
szeretett hazánk irigylésre méltó hely lett a világban. Az ország első
számú vezetőjeként, ettől a pillanattól kezdve életem minden percét
ennek a szándéknak rendelem alá, hogy maradéktalanul megfeleljek az
önök, a honfitársaim, és választóim bizalmának! Gyér
taps hangzott fel a tömött széksorokból, tekintete rutinszerűen
végigsöpört hallgatóságán, biztos támpontokat keresvén. Egyelőre csak
szkeptikus, enyhén irónikus pillantásokkal találkozott. - Milyen
Magyarországot szeretnék én? Olyan országot látok magam előtt, ahol az
idős, megfáradt ember nem a halált várja, hanem híreket arról, vajon
legkisebb unokája hány kilóval, és hány centivel jön a világra. Ahol az
idős ember nem a nyugdíját számolgatja aprólékos gonddal, hogy vajon a
következőig hátralévő néhány napon is tud- e ennivalót venni belőle,
hanem azt, hogy elegendő ajándékot vásárolt- e az érkező kis
jövevénynek. - Milyen Magyarországot
szeretnék én? Olyan országot látok magam előtt, ahol a kérdésre: „mi
szeretnél lenni, ha nagy leszel?”, azt felelné majdnem minden kislány és
kisfiú: „természetesen tanár”. Ahol a durva szó nem csupán a
családokban, de az utcákon, köztereken is ismeretlen, és ha olykor mégis
felcsattanna, tízen veszik körül a türelmét vesztett embert, hogy
emlékeztessék a jómodorra, ahelyett, hogy félve, nemtörődöm módon
félrefordítsák fejüket. - Ahol az embereknek
nem csupán munkahelyük, nem csupán munkájuk van, de a jól végzett
munkájuknak olyan jövedelme, hogy senkinek soha ne kelljen félve
megsimogatnia elaludni készülő gyermeke buksiját, miközben rettegve arra
gondol az ágy szélén ülve, a mese szavai helyett, vajon holnap mit
eszik majd szegény az iskolában, amikor hiába is keresi a táskájában az
uzsonnás zacskót! Automatikusan lapozott
egyet jegyzetén, pontosan érezte, hol tart a szövegben, amelyet csak a
biztonság kedvéért helyezett maga elé. Fokozódó, egyenletes, de még
mindig kötelességszerű tapsot hallott, de a bal szélen a frusztrált
újságíró külsejű, már nem félig hanyattfekve ült a széken, flegmatikusan
keresztbevetett lábakkal, és középen, a fiatal lány tekintete is
megváltozott; figyelem költözött belé. -
Olyan országban akarok élni, ahol nem csupán a gyermekek egynegyede
tudja, mit is jelent az a szó, hogy nyaralás. Ahol minden család számára
természetes az, hogy hat hetes fizetett szabadságuk alatt legalább két
hétre, minden évben elutazhatnak a világon szinte bárhová! Amint az is,
hogy az Alkotmányunkban is rögzített legalapvetőbb jogaik mellett; mint
amilyen az elfogadható lakhatáshoz, az egészséghez, az egészséges
táplálkozáshoz, a megfelelő ruházkodáshoz való jog, természetes az is,
hogy jut elegendő színházra, mozira, és általában a kultúra élvezetére
is. Ahol természetes igénye minden családnak az, hogy a munka után
együtt lehessenek azokkal, akikkel szeretnek lenni, és felhőtlenül
tehessék ezt, ott és akkor, amikor csak szükségét érzik ennek. -
Olyan országot álmodtam magunknak, ahol a közszolgálatot teljesítők a
nap minden órájában, minden percében tudatában vannak annak, és aszerint
is élnek, hogy munkájukkal, hivatásukkal az embereket, honfitársaikat
kötelesek szolgálni, a saját érdekeik érvényesítése helyett, a reájuk
bízott emberekét akarják segíteni tűzön- vízen át! Ahol a hivatalt
betöltő nem azt nézi minden elébe járuló kérelmező esetén, hogy hol, s
hogyan fitogtathatja hatalmát, hanem annak lehetőségét keresi minden
tudásával és erejével, miként képesek vele közösen, a reá ruházott tudás
és eszközök minél jobb felhasználásával együtt, sikerre vinni az illető
céljait! Most már az egész termet betöltő,
ütemes taps hallatszott, miközben újfent lapozott, és ivott egy apró
kortyot a pultra odakészített vízből. Jól látta a pohár széle felett,
amint az újságíró egyre szorgosabban jegyzetel, a lány szeme már
csillogott, és a hátsóbb sorokban többen is úgy igazgatták székeiket,
hogy minél jobban láthassák beszéde alatt. -
Olyan ország lesz a hazánk, ahol a rendőr, a politikus nem szitokszó
többé, hanem mindenki tudja, látja, érzi, és legfőképpen tapasztalja,
hogy ők is minden erejükkel azokért dolgoznak, akiknek a bizalmából
állásukat és megélhetésüket elnyerhették, ahol a miniszter pontosan
tudja, hogy a szó, mely hivatalát jelöli, azt jelenti szolga ő, a szó
legnemesebb értelmében; mindenki szolgája, mert arra nyert megbízatást
önök által, hogy szolgálhassa önöket, s teszi ezt hittel,
meggyőződéssel, az elismerés megérdemelt jutalmáért...azaz az önök által
megállapított hivatalos, nyilvánosan látható fizetéséért! Ahol az
ellenzékben ülő politikus nem azért szavaz nemmel egy beterjesztett
javaslatra, anélkül, hogy ismerné annak tartalmát, mert azt a
kormánypárt egyik tagja terjesztette elő, hanem csakis azért, mert
meggyőződése, és tudása diktálja ezt neki! És éppen ilyen
természetességgel szavaz a kormánypárt delegáltja, a parlamentben az
ellenzék javaslatára igennel, ha úgy látja, hogy képviselőtársa, még ha a
másik oldalon ül is, az ország, az önök javát akarja, s jól akarja az
adott előterjesztéssel! Mert ez olyan ország lesz, ahol nincs másik
oldal, nincs másik út, nincsenek mások; csak mi vagyunk, és gyermekeink
vannak és közös jövőnk, közös örömeink, sikereink, és olykor bánatunk!
Mert ez egy olyan ország, amelyben mi sokszínűek vagyunk, sokan, sokféle
értéket képviselünk, de valamennyien egyet akarunk! Boldogulni! És a te
gyereked boldogsága éppen olyan fontos, mint az én gyerekemé, és a te
édesanyád ugyanolyan kínnal hozott téged a világra mint az enyém engem,
és ezért a tisztelet, és a nyugodt, békés öregkor is egyként illeti meg
őket! Kit érdekel, hogy te meg én, melyik párt, melyik ideológiája
mentén hisszük ugyanezt?! Csak a hátralökődő
székek robaja tudott áttörni a dörgő tapsvihar, az önfeledt éljenzés
hangjain, miközben teljesen nekitüzesedve, széttépte jegyzeteit, és
szanaszét szórta a fecniket a feje fölé, és Cyrus Vance jutott eszébe;
az esőben, a Kossuth téren, akinek szintén nem számított, hogy a pár
tízezer ember, akikkel együtt ázik, akiknek visszahozta végre a Szent
Koronát, kiben hisz, miben hisz. -
Hivatalomban töltött minden időm, minden percét csakis annak fogom
szentelni és alárendelni, hogy segíthessek önöknek abban, hogy együtt,
összefogva, egymást segítve megvalósíthassuk az itt elhangzott közös
álmainkat! Mert egy nemzet fiai, magyarok vagyunk! Kérem önöket,
segítsenek ebben! Székek borultak, és a
levegő megtelt a feldobált sapkákkal, kalapokkal, mindenféle
fejfedőkkel, az emberek égő szemekkel, kipirult arccal tolultak a
pulpitus elé, kezükkel jegyzetfüzeteket, apróbb fecniket nyújtva egymás
feje felett; nem győzte osztogatni az aláírásokat, kijutott a
kézfogásokból, ölelésekből is jócskán; nagy diadal ez a mai! Hitt benne, hitt önmagában, „együtt
biztosan megcsináljuk, hisz ez egy nagyszerű nemzet, nagyszerű
álmokkal, tengernyi ésszel és szorgalommal, és csupa szeretettel, tudom,
hogy sikerül végre!” mondta magának, és a körülötte állóknak
diadalittassan, amikor észrevette a terem kivágódó drótüveg ajtaján
bezúduló fehérruhás különítményt, öt- vagy hat megtermett ápoló rohant
felé lélekszakadva. - Na elég volt a
cirkuszból Ketteske! Bekattantál megint, mi, te skizofrén buzeráns?!
Hallottam a szánalmas handa-bandádat az utolsó szóig! - ordította a
kivörösödött képű, ragyás arcú főápoló, miközben a földre teperve,
kegyetlenül hátracsavarta karjait. - Megmondtam a főorvosasszonynak,
hogy ne bízzon benned; kár volt csökkenteni a dilibogyóidat, nézd meg
milyen felfordulást csináltál?! - Ez nektek a
csendespihenő, ütődöttek?! - sivalkodott a többiekkel a főnővér,
miközben három ápoló, láncba összekapaszkodva szorította távolabb a
pulttól szerencsétleneket. - Egy hét tévémegvonás az egész osztálynak!
Mocskos, nyáladzó csürhe! - kiabálta artikulátlanul, és nagy svunggal
arculköpte a fiatal lányt, aki csak állt ott a lökdösődés közepette, és
könnybelábadt szemmel nézte az időközben kényszerzubbonyba bújtatott
Miniszterelnökét. Az elkapta a pillantását, és önkéntelen, hörgő üvöltés
szakadt fel torkából: - Ne hagyjátok az álmainkat!! Higgyetek benne!! Akkor jobb lesz, meglátjátok!! -
Befogod a pofádat végre, te elmebeteg szarházi?! - mondta a ragyás, és
teljes erőből gyomorszájon rúgta Ketteskét. - Majd adok én nektek olyan
álmokat, hogy összeszarjátok magatokat! Tényleg - vihogott a főnővérre
-, ma este a nyugtató helyett hashajtót adass nekik Ágika! -
Az jó móka lesz, te vén Behemót - csücsörített kirúzsozott szájával
kihívóan a tagbaszakadt kollégára - de a kisnővéreknek nehogy szóljatok!
Ma este én osztom a tablettákat! Még egyszer
összefonódott a tekintetük a lányéval, akinek arcán lassan folyt le a
főnővér sűrű köpete, amint kétrétgörnyedve igyekezett megakadályozni,
hogy kiráncigálják a nagytársalgó terméből. Soha nem felejtette el azt a
szempárt, és soha többé nem ismerte fel. ·•· Három
órája utaztak megállás nélkül, a hatalmas, kényelmes autó lágy
suhanása, az alig hallható motorzümmögés hatására, egy röpke órára még
el is szundított. Most álmoskás szemekkel nézte az elsuhanó tájat,
szelíd lankák váltogatták egymást, és csupa erdő mindenütt. - Nem állunk meg egy cigarettára? Úgy kinyújtóztatnám kicsit a lábaimat! - Nincs már értelme, ha kibírod még öt percig. Mindjárt ott vagyunk - nézett rá szelíden János. - Akkor valóban fölösleges - simogatta meg önkéntelen mozdulattal a férfi haját. -
Nézd csak! Már ott is van a fasor végében az intézet kapuja. Mielőtt
bemegyünk, elszívjuk azt a cigit..., ki tudja mennyi ideig leszünk bent.
Leparkoltak az elegáns, apró, szabályos gyöngykaviccsal felszórt
kocsifeljáró szélén, és jóleső érzéssel ropogtatták meg elgémberedett
tagjaikat. János tüzet adott, aztán maga is rágyújtott, hosszan
eresztette ki az első szippantás édeskés füstjét. Csendesen nézelődtek,
szemet gyönyörködtető volt a gondozott, hatalmas park. Amióta a bátyja
bekerült az intézetbe, szinte soha nem beszéltek róla, magáról, a
betegségéről, korábbi életéről. Tudta, hogy a felesége végtelen
szeretetet és hálát érez iránta, hiszen még kislány volt, amikor a
szüleik autóbalesetben meghaltak, és attól kezdve csakis az éppenhogy
csak leérettségizett testvérére számíthatott. -
Tudod, akkor kezdődött az egész, amikor egy év távollét után visszatért
Svédországból... - törte meg a csendet váratlanul az asszony. - Néhány
hétig, csak felhőtlenül örültünk egymásnak, hiszen anyuék halála után,
egészen az elutazásáig soha egyetlen napra sem hagyott magamra, aztán,
amikor elutazott, maradtak a levelek, és a mindig pontosan, hűségesen
feladott csekkek. Úgyhogy nagy volt a boldogság, emlékszem, álló nap
képesek voltunk csavarogni, felkerestük a rég nem látott kedves
helyeket, és csak beszéltünk, csak beszéltünk..., bár többnyire belőle
ömlött a szó, én meg áhítattal hallgattam. Az én nagyszerű bátyuskám,
aki mindig is vigyázott rám, aki egyszerűen csak átölelt, ha féltem, és
két szóval megnyugtatott... Tétován belenyúlt a ridiküljébe, zsebkendő után kutatva, és megtörülgette szemét. - Mikor változtak meg a dolgok? - kérdezte János gyengéden. -
Mindig azt mondta, most két hétig csak pihenni akar, és nekem örülni,
de aztán rögtön elhelyezkedik, és beleveti magát a munkába, az életbe.
„Meglátod hugi” - mondta mindig nevetve -, „egy év múlva csuda jó lesz
nekünk!”. De igazából, már egy hét után elkezdett állást keresni,
naphosszat csak interjúkra járt, önéletrajzokat küldözgetett, és várt
bizakodva. Aztán csak telt- múlt az idő, az egyik átlátszó kifogással
küldött elutasítást követte a másik, és mintha ez nem lett volna elég,
akármerre ment - hivatalokba, intézményekbe, vagy csak bevásárolni;
örökösen vitákba, konfliktusokba keveredett... - Úgy érted kötekedett, veszekedett?
- Nem, éppen ez az, nemegyszer vele voltam én is, és mindig,
mindenkihez kedvesen, türelmesen közeledett, csak egyszerűen képtelen
volt megérteni, és elfogadni a sok buta, felesleges kitérőt, megalázó
szituációt, az ügyintézők által elvárt hajbókolást, hogy lépten nyomon
megpróbálták becsapni, legyen az szerelő, zöldséges, orvos, vagy rendőr!
Egyre többször lett otthon, estére levert, búskomor, és néha, ha rám
nézett, félelmet láttam a szemében, mintha azt kérdezné tőlem némán: „mi
lesz így velünk hugi, hogyan fogunk így megélni?”. Borzasztó volt
nézni, ahogy szenved, és egyre inkább elveszti az életkedvét, a
bátorságát, és majd a szívem szakadt meg, úgy szerettem volna segíteni
neki, valamit visszaadni neki a sok törődésből...de hát még csak
egyetemista voltam! - Akkoriban kezdődtek a képzelgései?
- Igen...Egyre kevésbé tudta elviselni, hogy a szinte egyedülálló
szaktudása ellenére, vagyis talán éppen azért, képtelen elhelyezkedni,
hogy bármihez akart kezdeni, mindenhol csak falakba ütközött, hogy
lépten- nyomon mindenki megpróbálta becsapni, átverni...Tudod - nézett
bánatos mosollyal a férjére -, az volt a rögeszméje, hogy az nem lehet,
hogy egy országban, ahol az emberek sokkal okosabbak, mint a svédek,
hogy a hazájában, ahol az emberek ötször annyit dolgoznak, mint
Svédországban az ottaniak, mindenhol csak nyomort, kétségbeesést,
kilátástalanságot, és csalárdságot lát. És mindenhol csak gyűlölködést.
Azt mondta mindig, hogy ez az ország, ha csak azt az egyetlen egy dolgot
meg tudná tanulni, amiben a svédek jobbak; az összefogást, az
összetartást, az egymásba vetett hitet, akkor ezerszer különbül
élhetnénk mint ők; hiszen a saját szemével látta a különbséget! - Szegény ördög - dünnyögte a férfi halkan -, pedig valahol ez lenne a normális... -
Hát igen. Aztán - csuklott el az asszony hangja -, egyre gyakrabban azt
vettem észre, hogy magában beszél..., hogy ül az ágya szélén, motyogva
gesztikulál a sötétben. Később már alig- alig ment el otthonról, majdnem
minden este kiöltözött, öltönyt vett fel, nyakkendőt kötött, aztán
bezárkózott a szobájába, és mintha százan, és ezren hallgatnák, fel- alá
járkálva, fennhangon előadásokat tartott, megtapsolta a saját
beszédeit...borzasztó volt! Azt mondta, az az álma, hogy egyszer még
miniszterelnök lesz, és egy élhető, boldog országot teremt itt! Elgondolkozva néztek egymásra, János bátorítóan rámosolygott, odalépett hozzá. -
Gyere drágám, menjünk be, olyan izgatott vagyok - mondta az asszony,
miközben mindketten elnyomták a csikket az oszlopos főbejárat mellett
elhelyezett szemetes szélén. A
férfi bólintott, és gyengéden átkarolta derekát. Csinos volt, mint
mindig, annyi év után is, és az arca szinte érzékien kipirult az
izgalomtól. János eddig is tudta, mekkora fájdalom neki bátyja
betegsége, és most, hogy hosszú évek után végre bíztató híreket kaptak
róla a főorvosasszonytól, valódi, szemmellátható javulásról szóló
híreket, azonnal felajánlotta, hogy lehozza őt egy soronkívűli
látogatásra. - Kérem fáradjanak be - állt
félre kedvesen az asszisztensnő, ajtót nyitva a halk kopogtatásra. - A
főorvosasszony már várja önöket. Az üdvözlő
kézfogást követően leültek a kényelmes, fehér bőr ülőgarnitúrára,
miközben a doktornő széthúzta a sötétítő függönyöket, és teával kínálta
őket. A szélesre tárt ablakon behallatszott a parkból a madárcsicsergés.
Az asszony fürkészően kutatta a tekintetét, szinte érezte, hogy valami
baj történt. A doktornő ránézett, magas, értelmes homloka finom ráncba
szaladt, és kérdés nélkül válaszolt: - Sajnos nagyon rossz híreim vannak...a testvére... ma nem látogathatják meg a testvérét! Most is az elkülönítőben van. -
Úgy érti a gumiszobában?! - csattant fel, szinte ellenségesen. - De hát
tegnap este még azt mondta telefonon, hogy fantasztikusan javul az
állapota?! - a nő hangja szinte kétségbeesetten szólt. -
Tudom hölgyem - fogta meg lágyan a kezét a főorvosasszony -, és higgye
el, úgy is volt. Hetek óta semmiféle kényszerképzete nem volt már,
napról- napra javult a kedélyállapota, mintha csak várt volna valami
fontosat, mintha hinni kezdett volna végre valamiben! A gyógyszeradagját
is szépen, fokozatosan csökkentettük, és mindez, a praxisomban szerzett
tapasztalataim alapján, lassú, de végleges gyógyulását vetítette előre! - De hát akkor...?! -
Ma délelőtt súlyos, téveszmékkel járó, személyiségzavaros rohama volt.
Ez azt jelenti, hogy nem lesz véglegesen gyógyítható. Sajnos, az álom
véget ért, nem térhet vissza a normális világba. ·•·
Sokáig csak a csend utazott velük hazafelé. Az asszony kisírt szemekkel
meredt maga elé, János elszorult szívvel figyelte vezetés közben is, és
tapintatosan hallgatott. Aztán egyszercsak elpattant benne valami,
kétségbeesetten zokogott, nem bírta többé visszatartani a könnyeit. A
férfi óvatosan beállt a kocsival a töltőállomásra, leállította a motort,
gyengéden megsimogatta az arcát, és átölelte a vállát.
- Ne sírj drága. Hidd el, talán jobb neki odabent..., és biztosan érzi,
tudja, hogy mennyire szereted! Muszáj tankolnom, mindjárt jövök, hozok
neked egy üdítőt - mondta, miközben kiszállt a kocsiból.
Bosszúsan nézte, miközben a tank nyílásába helyezte a töltőpisztolyt,
hogy már 372 forint a kilencvenötös literje. Nem merte elmondani a
feleségének, hogy a múlt héten azonnali hatállyal, indoklás nélkül
felmondtak neki, és csak egy húszezres van nála összesen. Negyven
liternél megállította a tankolást, gondolta így legalább egy ötezres
megmarad, az apróból megveszi az üdítőt... -
Tizenhatezer- nyolcszáznyolcvan forint lesz - mondta a kutas a
kasszánál szemrebbenés nélkül, szándékosan kerülve a tekintetét.
- De hát, hogy képzeli, micsoda dolog ez?! - csattant fel a hangja -
Hiszen csak tizennégyezer- nyolcáznyolcvanért tankoltam! Ez mégiscsak
felháborító! - Jól van, jól van, drága uram,
elnéztem...bocsánat! Mit kell ezért hőbörögnie, mint egy elmebetegnek?
Nézzenek oda, maga sosem téved?! Mielőtt
visszament a kocsihoz, hátrakerült a kis épület mögé, és türelmetlenül
rágyújtott; remegett tehetetlen dühében. Fülében ott visszhangzott a
főorvosasszony utolsó mondata. Budapest 2011. január 31. Kárpáti Zoltán |
