|
Könyvtörténet
A könyv megírásának kezdete - 2009. szeptember 2. - óta, öt különböző cím került kiválasztásra. Az ezzel kapcsolatos dilemmákról részletesebben olvashattok a Blog menüpont alatt, a "minek nevezzelek" bejegyzésemben.
Itt most arra gondoltam, hogy a könyv címeinek történetét talán úgy tudnám leginkább bemutatni időrendben, hogy mindegyik, "éppen aktuális" címhez és borítótervhez írtam egy rövid kis ars poeticát.
|
| ·•· |
|
Requiem az Első Szerelemért
Ars poetica
Ez a könyv, amely az életről szól, valamennyiünk életéről, amely csupa ragyogás, csupa madárdal, csupa tiszta szép emlék, egy lélekharang alatt fogant, egy temetőben. Ott dőlt el, hogy megszületik, hogy világra jön. Mégsem szomorú. Magához ölel, és ha engeded az egekbe repít téged is.
Ez a könyv csupa bocsánatkérés, színtiszta szabadkozás. És azzal, hogy megíródott, egyben csupa megbocsájtás is, feloldozás. Mindannyian hibázunk, mindannyian vétünk, és mindannyian szeretünk. Hiszen mindannyian emberek vagyunk.
Ez a könyv, csak és kizárólag Lázár Gabinak köszönhető. Ő akarta, hogy megírjam, ő inspirált. Nem mondhattam nemet neki. Ezért akartam, hogy legyen ez a könyv egy requiem Gabiért. Az első szerelemért. Mindannyiunk requiemje, mindannyiunk első szerelméért.
Nem hiszek. Szeretnék, de nem tudok. Mégis, a tisztelgés őszinte. A bánat is, és az öröm, hogy ismertem, szerettem, és ő ismert és szeretett.
A kaszás? Hm. Ez részben életkorfüggő.... Kisgyermekként, kiskamaszként rettegtem tőle. Huszonévesen halhatatlan voltam, és annak is tartottam magam. Harmincasként nem is foglalkoztam ezzel. Most? Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy van.
Az élet? Mindenek felett! Igen. Sőt: IGEN! Minden percért érdemes. Minden perccel nyomot hagyunk magunk után, amire másoknak emlékezni jó, és érdemes. Minden percünk, mások élete által nekünk okozott öröm, tegyük hát mi is! Amíg csak lehet.
Kárpáti Zoltán
|
| ·•· |
|
Lélekmetszés
Ars poetica
Tizenhét évig nem ismertelek. Öt évig szerettelek. Huszonkét évig nem ismertelek. Négy évig ismertelek. Ez negyvenhét év összesen. Elmentél. Ittmaradtál.
Amikor elmentél, nem voltam veled. Mégis, tudom, hogy tudtad, így nem érhet véget! Tudom, hogy tudtad, rájövök majd én is, és tudom, hogy akartad, hogy megírjam ezt a könyvet, és tudtad, hogy meg is írom majd. Akkor én még nem tudtam, érted? De mit számít ez, látod mégis itt van?!
Amikor elmentél, veled voltam. Nem tudtam róla, de veled voltam. Elköszöntél tőlem, a közös fényképünkkel köszöntél el tőlem, csak én akkor nem tudtam róla. Én ezzel a könyvvel köszönök el tőled.
Amikor újra nem ismertelek huszonkét évig, akkor is ismertelek, csak nem tudtam róla. Mert jégbe zárva dermedt a lelkem. És amikor elmentél, egy láthatatlan kéz szilánkokra törte a jeget, és egy láthatatlan szike feltárta a lelkem. Most megmutatom neked. Ilyen voltam. Ilyenek voltunk. Ilyen voltál. És leszel, mindörrökké.
Kárpáti Zoltán
|
| ·•· |
|
Úgy félek, hogy elveszek!
Ars poetica
„...Tudod, Kicsim, ott álltam tőled sok száz kilométerre, hajnalok hajnalán, egy másik országban, és teljesen össze voltam zavarodva. Míg te talán velem álmodtál, és drága álmodban is vártad a ma estét, hogy újra megcsókolhass, én kis híján lefeküdtem egy másik nővel. Úgy éreztem, megcsaltalak, anélkül, hogy megtettem volna, és anélkül, hogy engedtem volna, hogy megtegyék velem. Elengedtél, törődve akartad, hogy eljöjjek, igaz szerelemmel vártál vissza, és én most itt állok a fürdőszobatükör előtt az éjszaka mocskára derengő hajnalon, és aki visszanéz rám, annak szégyenletes seb csúfítja a homlokát, és tíz köröm szántotta véresre a mellkasát. Szeress engem, Kedvesem, és még jobban vigyázz rám! Úgy félek, hogy elveszek!...”
Úgy féltem, hogy elveszek!
„...– Olyan jól éreztem magam, Borzi – néztél rám. A szemeid csillogtak.
– Mondd, hogy mindig ilyen leszel, drágám!
– Milyen?
– Kedves. Jókedvű és figyelmes. És olyan csupaszív.
– Ezt most miért mondod, Tüszi? – néztem rád értetlenül.
– Nem tudom... úgy félek, hogy csak álmodom! Úgy félek, hogy egyszer
elmúlik majd..., hogy egyszer felébredek! – fordultál szembe
velem a járdán, és a szemed teli volt könnyel – Nagyon szeretlek, Borzikám!”
Úgy féltél, hogy elveszel!
Mindketten úgy féltünk, hogy elveszünk! És minden ember néha úgy fél, hogy elveszik!
Látod? Aki szeret, az nem veszhet el soha! Mert azt szeretik.
Kárpáti Zoltán
|
| ·•· |
|
Miért éppen „Hé, Nagy Varázsló”?
Ars poetica
Prológ
Album: Circus Hungaricus, egy dal, a lemezen a tizedik, rossz név; „Bolondok Hajója”. Az a Rúzsa Magdi, akinek stílusát nem kedvelem, olyan csodálatos ebben a számban, mint aki úgy érzi, először és utoljára énekelhet. Több mint felemelő: életében először nem önmagát, hanem a dalt énekli tiszta szívből, de olyan tiszta szívből, hogy az valóban az egekbe repít.
Érted?
Nem csupán elénekli, hogy „ülök ott hátul, hallgatom..”, hanem ott ül hátul, és hallgatja.
Érted?
Hallgatja, és elénekli azt a dalt, amit Hobo írt, aki Földes László. Nem Földes László írta, aki Hobo, hanem Hobo írta, aki Földes László.
Érted? „Ne lásd az urat, jobb ha csak érzed...”
Miért éppen „Hé, Nagy Varázsló”? (hiszen annyi más lehetett volna...)
Megidézem az Istent. Magamhoz szólítom az Istent, és elbeszélgetek vele. (nehogy már csak ő szólítgathasson magához minket, ez annyira nem demokratikus!).
Hiszek- e Istenben? Hiszek mindazokban, akik hisznek benne. És azokban is, akik nem. Ha megérdemlik. Benne? Keresem őt, jó lenne, ha lenne...De nem találom. Kérdések vannak, és talányok. Kétségbeesések. És remények. Álmok. De túlságosan gyakran nincsenek válaszok.
Ezért aztán felteszem a kérdést: Hé, Nagy Varázsló! Hát miért nem mutatsz nekik valamit?!
Feltettem én ezt a kérdést valamikor magamnak is. Sokszor. Gúnyosan. És most Istennek. Hiszen Ő az embert saját képére formálta, meglehet nem akkora önhittség ez. Ha létezik, amúgy is partnerek vagyunk. Akárki az úr. Hiszen a szolga is partnere az uraságnak.
Válaszokat várnék: mutass valamit! Mondj valamit! Például, hogy miért? Ki? Mikor? Hogyan? És még egyszer: miért?
Addig is,
Epilóg
Ezúton is üzenem a Halálnak, hogy szarok rá. Már tudom, csak egy szükséges rossz. Egy lúzer, hiszen azt is tudom, hogy minden ember, aki a világra született örökké él. A halál? Csak egy szánalmas epizodista... Hiszen mi emberek ott vagyunk, ha csak egyetlen percet is éltünk, örökké, mindörökké fennmaradunk barátaink, társaink, szeretteink, utódaink emlékezetében, minden madárdalban, minden virágsziromban, minden szellőben és minden esőcseppben. Ámen.
Kárpáti Zoltán
|
| ·•· |
|
Utóvizsga Szerelemből
Ars poetica
Megbuktam. Megbuktam az „Első Szerelem” című tantárgyból. Szerettem volna utóvizsgát tenni, de azt mondták nem lehet. Kértem, könyörögtem, de azok hajthatatlanok voltak: „az élet nem játék fiam – mondták -, hát még a halál!”
Pedig annyira szerettem volna, készültem, még a vizsgadolgozatomat is megírtam, és ha már megírtam, el nem dobhatom. Tessék, olvashatod te is!
Nem mehetek át már ebből a tárgyból, soha többé.
De nem baj. Amíg készültem, amíg írtam a vizsgadolgozatot, rájöttem miért buktam meg, rájöttem, hol, mit, miért rontottam el...,és mégis tudom: ha ma vizsgázhatnék belőle, akkor sem mennék át.
De akkor is, olyan jó volt készülni, reménykedni, újra átélni. Mert volt mit! Még ha meg is buktam.
Nem az a fontos az életben, megbuksz- e olykor, és újrázhatsz-e. Az a fontos, hogy megpróbáltad- e egyáltalán?! És ha nem is sikerül, legalább tudd meg, miért?! És az, akkor már olyan, mintha átmentél volna. Hiszen nem a valóságokért élünk; azok olyan szörnyűek néha. Csakis az illúziókért.
Az álmainkért.
Kárpáti Zoltán
|
